Citius!

Jó ideje nem írtam, sajnos hosszan elhúzódó sérülésem miatt nem is nagyon lett volna miről. Most azonban pozitív fordulatot vettek a történések: újra elkezdtem az edzést, a célom pedig nem más, mint kijutni londoni olimpiára. Pontosan, irány London! Mindenki jól hallotta, olvasta és ez mind igaz is, de azért azt nem árt megjegyezni, hogy a két cél között semmilyen szoros összefüggés nincs. Maximum annyi, hogy a Samsung Global Blogger pályázatára készített videómban futok. Ráadásul nem is akárhogy: keresztül a világ talán legszebb városán, térről térre, utcáról utcára, pocsolyákon és mélygarázsokon át.

Fölösleges magyaráznom, miért döntöttem úgy, hogy a videót a futás köré építem fel - örök szerelmem a futás, az atlétika és a sport, ez a koncepció pedig remek lehetőséget biztosított arra, hogy kicsit bemutassam Budapestet is. Mert ez a város pontosan ugyanolyan sokszínű és érdekes, akárcsak London. Ráadásul azt gondolom, egy esetleges londoni blogolás esetén sokat segíthetne az a tapasztalat, amit itthon megszereztem tetőtől talpig városi emberként. Egy igazi város mozog, lélegzik, ezt a mozgást pedig a benne nyüzsgő milliónyi ember adja, akik mind máshonnan jöttek, más kultúrát képviselnek, más nyelvet beszélnek. Pontosan ezt várom Londontól is. Bohumil Hrabal mondta, hogy a kultúra igazán ott virágzik, ahol különböző népek, nyelvek találkoznak. Biztos vagyok benne, hogy London ebből a szempontból senkinek sem okozhat csalódást idén nyáron.

Az alapvető feladat az volt, hogy 30 másodpercben bemutatkozzunk és meggyőzzük a zsűrit arról, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak erre a célra. Tucatnyi szempontból lehet értékelni egy-egy alkotást, így nehéz kérdés, hogy a zsűri melyik pályázatokat választja ki győztesként. Személy szerint "nincs mit veszteni" hozzáállással láttam hozzá a videó elkészítéséhez, ebben az esetben ráadásul ez nem csak egy szépen hangzó mondat, hanem valóban hiszem, hogy így is van: azt csináltam, amit szerettem: ötleteltem, vágtam, alakítottam, közben jókat nevettünk barátommal, aki igazi jobbkezem volt az egész nap során. A végeredmény pedig egy jópofa videó, amihez minden bizonnyal szép emlékek fűznek majd. A kérdés már csak az, mennyire.

A jövőre nézve pedig csak annyit, hogy remélem, a nyáron olyan kellemes problémákkal kell majd megküzdenem, hogy a posztok, rengeteg fotó és videó közé hogyan szorítom be az aznapi penzumot...

Nem töltöttem sok időt a cím kitalálásával. Az első pár hét edzés után bizton állíthatom, hogy Imre bácsi bedobott a mélyvízbe, amit cseppet sem bánok. Persze nehéz, és időnként keményen küzdenem kell, hogy a felszínen maradjak, de egyelőre megy, és ennek nagyon örülök, hiszen pont ezért igazoltam ide. Egyből az első edzésemen egy gyorsabb iramú 11 km-es futásra került sor, mely igazán visszafelé volt lendületes, odafelé még beszélgetős volt a tempó. Bár Gáspárral és Gáborral nem tudtam tartani a tempót, a futás után mégis bizakodó voltam, és úgy éreztem, nem teljesen irreális az az elképzelésem, hogy előbb-utóbb Áronnal, Gáspárral és Gáborral edzzek.

Nos, ez az elképzelésem igen hamar meg is valósult: velük csináltam az általam idáig legkeményebbnek tartott edzést, melyet a csarnokban futottunk. 3 km bemelegítés és a repülők után először 10 db 300-zal kezdtünk, 51', 52'-es iramban. Ez még viszonylag könnyen ment, hiszen nem volt túl erős a tempó, az 1 perc pihenő pedig elég volt a regenerálódásra. Ezek után következett 3 db 1000 méter, azaz 3 x 5 kör. Az elsőt 3:30-ra, a másodikat 3:20-ra, a harmadikat már 3:10-re kellett megfutni. Sikerült, de az utolsó már nem esett túl jól. Ekkor kezdtem azt hinni, hogy közelítünk az edzés végéhez. Tévedtem. 10 db 200 m következett, amely meglepően jól esett. Az ez után következő 1000 azonban, melyet 3 percre kellett volna megfutni már nem. Bármennyire próbálkoztam, lemaradtam a többiektől, végül pedig 3:04-et mutatott a stopperem a célban, mellyel azért elégedett voltam.

Citius, Altius, Fortius! - szól az olimpiai játékok jelmondata, azaz gyorsabban, magasabbra, erősebben. Lelkes hosszútávfutóként engem leginkább az első foglalkoztat - a lehető leggyorsabban eljutni a rajttól a célig. Egyszerűen hangzik, ám a futás és az atlétika sokkal-sokkal több ennél. Mikor valaki megtudja, hogy futok, atletizálok (és még véletlenül sem "atlétikázom"!), legtöbbször valami olyasmi a reakció, hogy "Normális vagy te? Minek futni?". A kíváncsibbak kérdeznek is, valami olyat, hogy "Mit csináltok edzésen? Mennyit futtok egyszerre?". Olyan kérdések ezek, amelyekre szeretném, ha választ kapnának ezek az emberek a blogot olvasva. Félreértés ne essék, nem szeretném magam szaktekintélyként vagy élsportolóként feltüntetni, sajnos egyik sem vagyok. Talán helyesebb is, ha úgy fogalmazok, hogy kihangosítom a gondolataimat az edzésről, versenyekről, a sport pszichológiájáról, a sportról. A futásról. Én csak tanulhatok belőle, talán másoknak is hasznára válik.
 
Természetesen a laikusok tájékoztatásánál konkrétabb oka is van a blog elindításának. Lassan egy hónapja annak, hogy a BEAC-ba igazoltam. Nem tudom elégszer elmondani a régi és az új edzéstársaimnak sem, mennyire nehéz döntés volt ez, hiszen 8 éves korom óta futottam a Margitszigeti AC-ben, azaz kisebb-nagyobb megszakításokkal 10 évet töltöttem el ott: először tájfutóként Ildikó néninél, aztán Pepéhez kerültem, ahol megismerkedtem az atlétikával, majd távozásával Robi bácsi vett át, akinek mind szakmailag, mind emberileg rengeteget köszönhetek. Decemberben azonban mégis úgy éreztem, eljött az idő a változtatásra. Imi távozásával állandó edzőpartner nélkül maradtam, amely magamat ismerve nagy hátrány lett volna a felkészülésben. A másik ok, indok az volt, hogy az utolsó junior évemben szeretném kipróbálni magam. Szerencsét próbálni egy nagy egyesületben, ahol remek edzőtársakkal készülhetek. Röviden: meg akarom ismerni a határaimat, és amennyire csak lehet kitolni azokat. Ha pedig a blogolás - BEAC szókapcsolat kerül szóba, muszáj megjegyeznem, hogy a két (a szó legjobb értelmében) grafomán edzőtársamnak, Áronnak és Gáspárnak is volt némi szerepe abban, hogy ezeket a sorokat most itt írom.

Az első néhány hét tapasztalataiba itt és most nem szeretnék belemenni, majd egy következő bejegyzésben, ahol ígérem, megtudjátok, mennyit futunk egy edzésen. Elöljáróban csak annyit: sokat. A célunk pedig mindössze annyi: citius!